A borvidék

A történelmi borvidék olyan táj, több települést magában foglaló, kisebb nagyobb földrajzi egység, ahol évszázadok óta országos viszonylatban híres bort termelnek.
A borvidékek elnevezése egy-egy várossal, faluval, földrajzi tájjal kapcsolatos.
Az egri történelmi borvidék Magyarország legősibb és legismertebb szőlőtermő vidékének számít. Szőlőterületeit, melynek nagysága közel 5.5-6 ezer hektár, a Mátra és a Bükk hegység észak, észak-keleti irányból szinte tökéletesen megvédi a hirtelen lehűlésektől - napsütéses óráinak száma közel 2000 óra. A vulkanikus eredetű talajon, a déli fekvésű lejtőkön a kék szőlőfajták az átlagtól jobb minőségű, de kisebb mennyiségű termést érlelnek. A XVII. századtól a vörös bort adó szőlőfajták kerültek előtérbe.

Történelmi áttekintés

Az egri borvidék

Magyarország egyik legnevesebb történelmi borvidéke, melynek központja Eger városa. A város és környéke jó természeti viszonyokkal rendelkezik a szőlőtermesztést illetően. Éghajlatára jellemző, hogy viszonylag későn tavaszodik. Klímája kissé száraz, de a szőlő termesztéséhez kedvező.
Az évi csapadék mennyisége átlagosan 550-600 mm. Talaja változatos alapvetően (andezit) riolittufa máladékra épül. Ám megtalálható fekete nyiroktalaj és barna erdőtalaj is. Az egri borvidék a szőlőtermesztés északi határán fekszik. Ez különösen a fehérszőlő termesztésére kedvező.

Hazánk területén - az egykori feljegyzések szerint - a XI. században alig volt olyan hely, ahol ne folyt volna bortermelés. Így volt ez Eger környékén is. Itt minden bizonnyal csak fehérbort termeltek a XIII. századig. Az első kékszőlőfajtát a Kadarkát valószínűleg a törökök elől menekülő szerbek hozták Eger területére. A Kadarka és a vörösbor már itt lehetett a törökök ideérkezése előtt. A legendák szerint 1552-ben az egri vár török ostroma alatt a pincék jócskán tele voltak vörösborral.

A XVI-XVII. sz. folyamán a törökök meghódították kelet és közép Európát, így Magyarországot is elfoglalták. A török hódoltság mintegy 100 évig tartott. Mivel a törökök fejlett kertkúltúrával rendelkeztek, itt-tartózkodásuk nem vetette vissza a szőlőtermesztést. A török hódoltság elmulta után kiváló szőlőkultúra maradt. Megkezdődött a gazdasági élet újjáéledése. Fellendültek az egyházi szőlő birtokok. A szerzetesek több szőlőfajtát honosítottak meg Eger vidékén.

Ezidőtájt vált az egri borvidék legjelentősebb területévé a mintegy 500 m magas Eged hegy. A XVII-XVIII.sz-ban Egerben a fő megélhetési forrás a szőlő volt. Ekkor a lakosság mintegy 3/4-ed része a szőlőművelésből élt. 1847-től megindult a borexport (elsősorban Lengyelország felé). A város mai, a püspökség támogatták a szőlőültetést, mert a borkereskedelem növelte jövedelmüket. Ekkor élte a szőlőtermelés a fénykorát. Később a magyar borokat kiviteli vámmal sújtó Habsburg gazdaság politika megnyírbálta az exportot, majd a század utolsó évtizedében a filoxéravész vetette vissza a szőlőtermesztést. Magyarországon a filoxéra először 1875-ben jelentkezett. Eger környékén 1888-ban lépett fel.

A filoxéravész utáni időszakban nagyarányú szőlőrekonstrukció kezdődött. Megváltozott a fajtaszerkezet. A kékszőlők közül a Kadarka mellett a Kékfrankos, Kékoportó, Cabernet Sauvignon, Cabernet Franc, Medoc szőlőt telepítettek. Erre az időszakra tehető, tehát a XIX.sz-XX.század fordulójára tehető a mai értelemben vett Bikavér kialakulása.

A két világháború között az általános válság közepette a szőlő-és bortermelés is stagnált, a II. világháború pedig erősen visszavetette a szőlőtermelést, 1950-es években újabb nagyarányú rekonstrukció volt. A naygüzemi szőlőtermesztésre és a magasművelésre való áttérés maga után vont fajtaváltást is. A kékszőlők közül visszaszorult a Kadarka ill. a Medoc és uralkodóvá vált a Kékfrankos. A legfontosabb fehérszőlő fajták az Olaszrizling, Leányka, Hárslevelű, Muskat Ottonel voltak.

1970-es években a Bikavér program keretében kb. 1800 ha kékszőlő került telepítésre (főleg Kékfrankos, Kékoportó, Zweigelt és egy kevés Cabernet)